körüli réc letek felderítésére.
A Littorina saxatilis nevû csiga két, fõként
a ház formájában eltér
otilde; v&aacue;ltozata
a tengerparti árapályzóna magasabb (hullámoktól
védettebb), illetve alacsonyabb (ragadozóktól védettebb)
sávjában él, viszonyla elkülönülten.
A korábbi vizsgálatok szerint
a két változat
jó úton halad a külön fajjá válás
felé. Butlinék a
ét változat DNS-ét
olyan enzimekkel (ún. restrikciós endonukleázokkal)
vágták darabokra, amelyek szigorúan meghatározott
rövid szekvenciáknál hasítanak (hasítóhelyek
a genomban mindenfelé találhatók). A keletkezõ
darabok méreteinek alapján a hasítóhelyek megléte
vagy hiánya vethetõ össze: természetesen ez jóval
kevesebb, mint a változatok teljes genomszekvenciájának
összehasonlítása, de azért ez mégsem csak
egyetlen génen alapuló, hanem az egész génkészletre
kiterjedõ módszer. Ennek segítségével
megállapították, hogy a gének mintegy 4 százaléka
erõsebben különbözik a térbeli elkülönülés
alapján várhatónál. Természetesen itt
nem tudjuk, mely génekrõl van szó, mert nem tudjuk,
hogy melyik hasítóhely melyik génhez tartozik. Az
elõadást mégis nagy érdeklõdéssel
hallgatom. Miért? A fajképzõdés hagyományos
elmélete szerint a fajok szétválása hosszú
idõ alatt történik, s eközben nagyon sok kisebb-nagyobb
véletlen genetikai eltérés halmozódik fel.
Az ezzel szemben álló, úgynevezett adaptív
speciáció elmélete szerint viszont a fajkeletkezést
a természetes szelekció hajtja, a fajok szétválása
a különbözõ környezetekhez való alkalmazkodás
eredménye. Az elsõ modell alapján sok kis genetikai
különbséget várhatunk a születõ fajok
között, az utóbbi szerint viszont eleinte csak néhány,
az adaptációban fontos gén válik erõsen
különbözõvé. Butlinék eredménye
– hogy a gének egy kis százalékában kiugróan
nagy különbségek vannak – az utóbbi, adaptív
fajkeletkezést támasztja alá.
1. ábra. Az intronok lehetséges evolúciós eredete. Az intronok (téglalapok) az exonok (vonalszakaszok) közé beékelt szekvenciák, amelyek az RNS-átiratból a fehérjeszintézis elôtt kivágódnak. Ma az exonok játsszák a központi szerepet, mivel ezek kódolják a fehérjeenzimek aminosavsorrendjét. Régen azonban az intronok lehettek a lényegesek, mert saját enzimaktivitással rendelkeztek.
Jóformán véletlenül kukkantok be a DNS fehérjéket nem kódoló szakaszainakevolúciójával foglalkozó szekcióba, de nem bánom meg: D. Jeffares (Dánia) az intronok igen korai eredete mellett hoz fel érveket. Az intronok a géneken belül elszórtan található nem kódoló szekvenciák, amelyeket a génrõl készült RNS-átiratból a fehérjeszintézis elõtt ki kell vágni (1. ábra). Ez persze felesleges bonyodalmat jelent a fehérjeszintézis során, így a „céltalannak” látszó intronok eredete méltán izgatja az evolúciógenetikusokat. Lehetséges, hogy az intronok pusztán „önzõ” DNS-darabok, tulajdonképpen molekuláris paraziták, amelyek önmagukat másolva egyre több helyen ékelõdtek be a genomba. Ám az is lehet, hogy az intronok eredete még arra az idõre nyúlik vissza, amikor RNS-molekulák katalizálták a sejt kémiai reakcióit a mai fehérjeenzimek helyett. Egyes intronok RNS-átiratai még ma is rendelkeznek enzimaktivitással. Közülük kiemelkedik az snoRNS („small nucleolar” RNS) elnevezésû csoportba tartozó számos intron, melyek a riboszómák összeállításában játszanak szerepet. D. Jeffares fLove New Exposedsafety Naked Celebrity Celebs Az evolúcióbiológia horizontjais x Naked Lesbians Tgp Nude jLove New Exposedsafety Naked Celebrity Celebs Az evolúcióbiológia horizontjaiu o Topless